• Egyéb

A kitűzött cél felé

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, hogy az MKSZ nem lát a szemétől. A KRESZ-ben is van egy egy kifejezésre arra, amikor a figyelmetlenségednek köszönhetően pórul jársz, ne adj isten balesetet szenvedsz: “Néz, de nem lát”. A kézilabda szövetség egyik, ha nem legnagyobb hibája az, hogy képtelen belátni azt, hogy Magyarországon van két kézilabda csapat, akik Európa krémjébe tartoznak és mindezek ellenére a kontinens elitjéről még álmodozni sem merő bírópárosokat küldenek. Hányszor, de hányszor láttuk és hallottuk már, hogy a játékvezetők töketlensége egy-egy Szeged elleni derbit mennyire befolyásolnak, melyből egyszer az egyik, máskor a másik csapat jön ki szarabbul. A keddi bajnoki döntő közben ennek is köszönhetően rengeteg érzelem szabadult fel bennem mind decibelben, mind tettekben. Még mázli, hogy a statisztika vezetése miatt nem a távirányító volt a kezemben, hanem a egy toll és a lőlap. És még milyen jó, hogy volt az utóbbi, mert kiderült, hogy ifj. Knézy számolni sem tud…

[match id=280]

A Szeged ellen eddig lejátszott derbiket megnézve a vak is látta, hogy most is Mordorban lesz a bajnokavatás. A két nyert meccsig tartó párharc bevezetése óta sorozatban harmadszorra történt meg az, hogy a Tisza-partján és a nem a Bakony lankái között örülhetett a Csapat az újabb bajnoki címnek. A szövetség célja ezzel biztos az volt, hogy ha már bajnok nem lehet a Szeged, legalább 2-3 ezren láthassák élőben azt, hogy milyen az amikor valaki(k) ennek örülhet(nek).

A hatodik meccs az idei szezonban azonban másképp indult, mint az eddigiek. Irdatlanul dominált a támadójáték a kezdeti percekben mindkét oldalon és borzasztóan pörögtek az események. Hiába kezdete a meccset a Veszprém, mégis Ilyésnek köszönhetően a Szeged tudta átlövésből magához ragadni a vezetést, amire aztán Nagy László tudott válaszolni. Az ötödik percig gól-gót követett és Nagy László labdaszerzésének, majd Cristian Ugalde indításának köszönhetően átvette a vezetést a Veszprém, 4:5. Aki eddig azt hitte, hogy a meccs elkezdődött, az nagyot tévedett. Nagy László két perces kiállítást kapott, melyek után Bombac tudott egyenlíteni 5:5 és jött az újabb vendég támadás. Ennek során Blazevic könyökkel telibe tarfálta a kapura törő Cristian Zeitzet, amely után előbb Momir Ilic kérte mindezt számon, majd Chema Rodrigúez is beszáll a tömegjelentbe. A hazaiak részéről Ilyés Ferenc kezdett egy komolyabb lökdösődésbe és ordítozásba, de valamiért végül neki megkegyelmeznek a bírók, így a hazaiak oldaláról csak Blazevicet, míg a veszprémi csapatból a két renitenskedőt szórták ki és ülhettek a csapatkapitány mellé két-két percre. Ritkán látható , hogy 5:3 ellen játszanak a csapatok, de erre is sor került egy rövidebb időre. Ugyan ilyen felállásban a veszprémi támadás eredménytelenül zárul, de ami a legszebb az egészben, hogy a szegedi is, mert az egyetlen kapura lövésüket kettős emberelőnyben Mikler Roland kivédte. A kisebb színjáték nem várt eredményt hozott magával, ami főleg így a mérkőzés után, a statisztikára pillantva mutatja meg magát. A hazaiak a nyolcadik percben egy szélről bevágott gólnak köszönhetően 6:5-re módosították az eredményt, de ezután tizenhat percig egy üres kapus gólnál és egy hetesnél többet – melyek Momir Ilic második kiállításakor születtek, magyarul emberelőnyben – nem tudtak felmutatni. Ezzel szemben a Veszprém nyolcat vágott közé, huss, egyből 8:13 lett az eredmény! A Szeged ezután sem találta meg magát, az emberelőnyöket gyakorlatilag nem tudták kihasználni, a rossz szériájukat egy átlövés gól törte meg és a félidőig még egy szélső gólt tudtak értékesíteni. A félidei 10:17-es eredmény Momir Ilic hetesével állt be, melyet Lékai Máté gyűjtött be, ziccerben tök feleslegesen lökte fel két kézzel Bombac – persze ebből is lett egy kisebb csetepaté -, a hetesen kívül egy két perces pihenő is megillette a szegedi irányítót.

Ahhoz képest, hogy a veszprémi mérkőzést követően akárkit megkérdeztem mikrofon előtt vagy nélküle, és mindannyian azért kicsit tartottak ettől a meccstől, igazán könnyen szerzett megnyugtató vezetést a Veszprém, mindazt úgy, hogy azért szépen történtek is az események. Jaj tényleg, az meg van, hogy a derbi eleji pankrációt követően biztonságiakat kellett a vendég kispad mögé küldeni? Még végül eljutunk oda, mint a kosárlabdában is egy-két helyen (igen, pl. Balkán), hogy a pad mögé védő plexit kell majd rakni. Egy kis érdekesség még az első félidőhöz: (Szeg/Vp) hetes 2-ebből egy rontott/4, két perc 5/6. A sárga lapokat nem írom, mert azokat mintha nem is osztottak volna a sporik (amúgy 2/1).

Megnyugtató vezetés ide vagy oda, a második játékrész is hasonló kapkodással indult, mint az első. Ezúttal Ancsin Gábor nevéhez fűződik az első gól belövése. Rendes volt a Szeged, mert addig nem lőttek még egyet, amíg Iváncsik Gergő a szélről középre befutva meg nem szerezte a Veszprém első találatát a harmincharmadik percben. Alig egy perc telik el, amikor ismét szabálytalanság miatt fújnak a bírók. Azonban nem emiatt kezdett meleg lenni a pite. A pontatlan vendég támadójáték, és a feljavult hazai kapusteljesítmény miatt három gólra kapaszkodott fel a Szeged. Azonban mindehhez az is kellett, hogy a két térfélen másképp látták a játékvezetők a hatos vonalának pontos helyét. Míg a veszprémi támadások során a rendre belül védekezők ellen szabaddobást ítéltek meg, addig ha a vendég oldalon csak a cipőfűző súrolta a hatost, máris hetest fújtak. Kicsit kisarkítva a szituációt az egészet úgy kell elképzelni, mintha a szegedi hatos vonala a PICK logótól indulna, ami jóval beljebb van, mint a veszprémi, amit 608cm-en “láttak”. Ugyan a játékosainkat ez nem zavarta meg kiváltképpen, arra mindez elég volt, hogy dühömben a lőlap a földön pihenjen a tollammal egyetemben és egy-egy veszprémi gólnál “kiabáltam, mint egy kisgyerek, az ÉPÍTŐK verik a Pick Szegedet!”. A második játékrész utolsó negyed órájában két meghatározó játékosa volt a Veszprémnek, akik a vállukon vitték az egész bandát. Momir Ilic, aki már az elsőben is jelentős szerepet vállalt a maga kilenc góljával (és nem 10, mint ahogy ifj. Knézy állítja), és Lékai Máté lőtt csak ebben a periódusban. Az első félidőben is “csak” két gólig – “csak”, mert pár nappal korábban kilencet rámolt be a Szegednek – jutó Nagy László a második félidőben mintha eltűnt volna, ha neveket kellene megemlítenem ebből a harminc percből, ő még eszembe sem jutna. Onnan tűnt fel, hogy nem látom/hallom a pályán, hogy Carlos Ortega az utolsó öt percre időt kért (24:28) és akkor lehetett a csapatkapitány hangját hallani. Próbáltam kizárni a bírókat már ekkora, de az ezután következő jelent sokatmondó volt számomra. Kettős kiállítást fújtak a hazaiak támadása során és vicces volt látni ennek a két résztvevőjének, Andreas Nilssonnak és Vranjesnek a reakcióját a bírói ítéletre, ugyanis mindketten tudták, hogy semmi szabálytalan nem volt abban, ahogy egymást gyűrték a falban. Majdnem, hogy nevetve hagyták el a játékteret (khmmm, MKSZ bíróküldés). Az utolsó másodpercekben történetek azonban teljes egészében elfeledtették az emberrel a mögöttünk lévő 59 percet. Vadkerti Attila ugyanis utoljára lépett pályára a Szeged színeiben és az elmúlt 16 évre tekintettel Nagy László megállíttatta az órát, a pályára hívta egykori csapattársát, akivel szinte együtt kezdte Szegeden a kézilabdás karrierjét és az utolsó gólt ennek köszönhetően Körte szerezhette. Ez, amolyan gála hangulatot adott végül az egész összecsapásnak, de azért mégsem.

Ugyan igen furcsára sikeredett ez a mérkőzés, furcsa volt otthon nézni, főleg a kisebb bunyót követően, de mindezek ellenére egy újabb aranyat szerzett a Veszprém. Azonban Veszprémben mégsem lehet azt mondani, hogy mindenki boldog lenne ennek ellenére. Szigorúan csak a bajnokságra gondolva, sorozatban az idei volt a harmadik, hogy a várostól távol kellett a város csapatának ünnepelnie. Sajnos, itt Veszprémben a magyar bajnokság megnyerése után MÁR nem divat, szokás közös ünneplést rendezni. Két esetben azonban módosul mindez: ha itthon avatunk bajnokot, vagy ha megnyerik az eddig megnyerhetetlent, a Bajnokok Ligáját. Előbbi esetén is csak a Veszprém Arénában és ideig-óráig a baráti társaságoknak köszönhetően lehet ünnepelni a városban szerte-szét, az igazi, össznépi, közös ünneplés már csak akkor vár a veszprémiekre a legközelebb, ha előbb Kölnt veszik be a srácok. És ennek beteljesülésére már nem kell sokat aludni…

U.i.: az megvan, hogy az első félidőben négy játékosunk lőtt 17 gólt, a másodikban három 14-et? És, hogy abból a háromból csak egy – igen, Momir Ilic – volt aktív az első játékrészben is?

You may also like...