Brigádnapló: Úti cél Mannheim

A tavalyi Zágráb elleni idegenbeli mérkőzés előtt egy-két szurkolóban megfogalmazódott, hogy 2008 után ismét tiszteletünket kellene tenni a németországi Mannheimben, a Rhein-Neckar Löwen otthonául szolgáló SAP Arénában. November elején meg is kezdődött a szervezőmunka, igaz akkor még nagyon távoli időpontnak tűnt február 9.-e. De az időben elkezdett szervezőmunka eredménye az volt, hogy az utolsó pillanatokban már mindenkire csak a csomagjának összekészítése maradt, nem kellett senkinek sem kapkodnia, nyugodtan indulhattunk neki az oda-vissza 2000 km-es útnak.

A túra, az utazás február 7.-én, a Marian Cozma szobor megkoszorúzása után este 9 óra magasságában kezdődött meg. A 24 szurkolót három kisbuszba osztották szét, mindegyik autóban 8 fanatikus utazott. A kisbuszok között a kapcsolattartást egy-egy walkie talkie segítette, amin hangulatkeltés okán inkább szóltak szurkolói nóták, mint az utazással kapcsolatos instrukciók. De lássuk be, ez várható volt…  Nem sokkal az indulás után, Gyulafirátót és Zirc között csaknem véget is ért a túra, ugyanis egy őz szaladt át az úton és vészfékezésre kényszerítette a járműveket, szerencsére nem lett baleset a vége, mindegyik sofőrnek helyén voltak a reflexei. Zircen és Győrben egy-egy gyors megálló, ott is szálltak fel szurkolók, a fedélzeten volt mind a 24 fanatikus, irány az autópálya és a végállomásunk.

A szállásunkat szombaton délben foglalhattuk el hivatalosan, így nem kellett az este rohannunk sehova. Az autópályák környékén köztudott, hogy nincs sok látnivaló, ezért csak azért álltunk meg 100-150 kilométerenként, hogy a dohányosok hódolhassanak szenvedélyüknek, a sörfogyasztók meglátogathassák a mellékhelyiséget, a sofőrök kicsit kinyújtóztathassák végtagjaikat és nem mellékesen beszélgethessünk egymással. A német határt reggel 5 órakor léptük át, nagyjából ekkor tarthattunk az odafele utazásunk felénél. Alig két órával később már a napfelkelte látványa ébresztette az esetleg elszunyókált szurkolókat, nem sokkal később pedig a reggeli kávé illata csalogatta ki a brigádot a kocsikból.

Végállomásunk előtt utolsó megálló a Hockenheimring melletti benzinkút volt, az autópályáról nagyjából csak -sajnos- a Mercedes aréna tetején lévő embléma volt látható. Alig fél órával később megérkeztünk a szállásunkra, majd egy órával korábban, ezért igyekeztünk megfűzni a szállásadót, hogy a déli bejelentkezés előtt elfoglalhassuk a szállásainkat. Sikerült meggyőzni, a kitakarított szobákat már dél előtt megkaparinthattuk. Miután mindenki kipakolt és felmérte mit hol talál meg, elmentünk megkeresni, hogyan juthatunk be Mannheim belvárosába, a sofőröknek pihenőre volt szüksége. Sikerült is megtalálnunk a legkönnyebb bejutási lehetőséget, az alig 10 percnyire lévő vasútállomásról fél óránként indultak vonatok a mannheimi főpályaudvarra, amit így 10 perc alatt érhettünk el. A vonatozás közben távolról megnézhettük, hogy másnap hova is fogunk menni, láthattuk az SAP Arénát.

Délután három óra magasságában értünk be a központba és elkezdtük feltérképezni a környéket. Mannheim belvárosa -nem tudom szebben megfogalmazni- szektorokra van osztva és körgyűrű veszi körbe. Utcanevek helyett úgy lehet tájékozódni, hogy az adott tömböt betűvel ás számmal látták el, így ha a kezedben van a térkép, akkor pikk-pakk megtalálod az uticélodat és a pillanatnyi helyzetedet. Ésszerű és egyszerű rendszer, nekem elnyerte a tetszésemet. A szállásról elindulva, az akkor szolgálatot teljesítő háziúr -aki hatalmas Omega rajongó!- adott egy “címet”, ahol egy magyar étterem, a “Paprika am Ring” található. Sajnos a nyitvatartása nem kedvezett nekünk, ugyanis délután 2 és 5 között zárva tart, így a szombati napon kénytelenek voltunk kihagyni, de másnap visszatértünk oda és bizony nem bántuk meg…

2008-ban a KEK döntőre utazóknak lehetősége nyílt arra, hogy a Csapat edzését megtekinthessék. Amit akkor szabadott most nem lehetett, a szurkolókat nem engedték be az arénába így kénytelenek voltunk visszatérni a szállásra. A szálláson az ott tartózkodó többi szállóvendégnek egy nem akármilyen látványban lehetett része. Az emeletre felsétálva azt láthatták, hogy 24 ember a folyosón ülve beszélget, dalol, iszik és eszik, amolyan Folyosó-bulit tart éppen. Az eközben arra sétálókat igyekeztünk megkínálni házi pálinkával, de gyakorlatilag mindenki visszautasította, több maradt nekünk. Este 10 órakor azonban berekesztették a bulit a többi lakónak is szüksége volt a pihenésre, de persze nekünk is.

Másnap reggel 8 órakor már a brigád nagy része ébren volt és készülődött a reggelihez. Miután mindenki megreggelizett és összecsomagolt ismét bevettük magunkat Mannheim belvárosába. Vasárnapi nap révén bizony szinte minden zárva volt, egy-két kávézó és pékség volt nyitva, de azok is csak úgy délig. Így az előző nap kihagyott Paprika étterem felé vettük az irányt és sikerrel jártunk, nyitva volt. Mivel a németül beszélő szurkolótársunk ekkor még nem volt velünk, így kicsit nehezen értettük meg magunkat ott, de szerencsénkre behívták az étterem magyar felszolgálóját, Hajnit. Miután Hajni megérkezett, már mindenki tudott rendelni magának ebédet. Nagyon jó hangulatú órákat töltöttünk ott el, közös fényképeket készítettünk és a ház ajándékát, egy üveg pálinkát is elfogyasztottunk. Nem sokkal az indulásunk előtt egy újabb magyar csoport érkezett az étterembe, távozásunk után sem maradt magyar szó nélkül az étterem.

Az SAP Arénába indulás előtt még maradt egy kis időnk, amit beszélgetéssel és sétálással töltöttünk el, majd öt óra magasságában elindultunk a mérkőzés helyszínére. Az arénához érve átsétáltunk a bejárathoz, ahol hangos énekléssel és dobolással mutattuk meg a német szurkolóknak, hogyan is kell szurkolni és hangolni a mérkőzésre. Miután bejutottunk az arénába elindultunk felfelé. Nagyon fel, ugyanis a jegyünk a kakasülő tetejére szólt. Mikor felértünk és szembesültünk mindezzel, bizony nagyon csalódottak lettünk, ennek hangot is adtunk, reméljük hallották azok, akiknek szólt. A mérkőzés kezdete előtt felkerestük a szurkolói boltot és ott is kellemes meglepetésbe futottunk. Miközben kint válogattunk az eladó szólt, hogy van itt egy magyar eladó, Ági. Hangosan elordítottuk magunkat és a válasz sem maradt el, integetett és ordibált, hogy “Itt vagyok!”. Egy rövid beszélgetés és árlista kikérdezés után egy sállal lettünk gazdagabbak és visszamentünk a helyünkre.

A mérkőzés előtt elénekeltük a magyar Himnuszt és élőkép formájában egy magyar zászlót is sikerült összehoznunk kis zászlókból, nem tudom mennyire volt látható, de reméljük látta mindenki. A mérkőzés alatt a mi 24 fős csapatunk diktálta a hangulatot és a környékünkön ülő többi magyar szurkoló is szerencsére átvette ezt és hallattuk a hangunkat. A mérkőzés végére sokaknak csak annyi hangja maradt, hogy alig érthetően tudjon beszélni. Sajnos a mérkőzés végére is maradt rossz élményünk: miután elutaztunk a mérkőzésre, végigordítottuk a mérkőzést a Csapat annyira sem volt hajlandó, hogy az ilyenkor úgymond megszokott Ollézásra, a pályáról lemenetel közben megálljanak és így megköszönjék a szurkolást. Köszönjük a csapatvezetésnek azt, hogy ennyi időt sem hagytak, maximum másfél percet vett volna ez igénybe!

A mérkőzés után terveztük, hogy a buszra felszállás előtt kicsit fotózkodunk a Csapattal, de mire én odaértem, a játékosok már a buszon voltak és a busz elindult. Ez a mérkőzés után 30 perccel volt körülbelül. Ismét csak szuperlatívuszokban tudok emiatt a vezetésről beszélni… Így nem maradt más, mindenki beült a kocsikba és elindultunk vissza Veszprémbe. Hazafele már hosszabb etapokat mentünk egyszerre, így reggel nyolc órára visszaértünk a Veszprém Arénához.

Kiváló hangulatú túra volt, a társasággal pedig szívesen elmennék több más mérkőzésre is. Ha minden igaz, akkor a legközelebbi a magyar válogatott szlovéniai világbajnoki visszavágója lesz Ljubljanában…

You may also like...